Blog
Antoine Béchamp és Claude Bernard, avagy
"Ami a biológia könyvekből kimaradt"
Pasteur vagy Béchamp?
Ezeket a természeti erőket kórokozóknak nyilvánította. Minden egyes mikroba (mikroszkóppal vagy úgy sem látható parányi élőlény - a szerk.) fajta egy bizonyos alaknak felel meg, úgyhogy ezt monomorfózisnak, egyformájúságnak nevezzük. Hogy megszabadulhassunk a betegségtől, hadieszközökkel meg kell semmisítenünk ezeket a kórokozókat. Ezek lehetnek orvosságok, műtétek és egyéb kezelések. Mindent bele a külső ellenségek elleni háborúba!
Fontos megértenünk, hogy Pasteur a korabeli elit hatalmak cinkosa volt, akiknek az volt a szándékuk, hogy a népet magatehetetlenségben és félelemben tartsák. Amikor az emberek fölvállalják a teremtés felelősségét saját sorsuk felett, és ebből fakadóan teljes természetességgel rálépnek az öngyógyulás útjára, ezen semennyi pénzt sem lehet keresni, és oda a mások fölötti hatalom mámorító érzése. Nem lehetséges uralkodni az emberek felett, hacsak nem hisznek a külső kórokozókban és a külső megoldásokban. Ma Pasteurt az emberiség egyik legnagyobb jótevőjeként istenítik. Elméletét még mindig szentírásként fogadja el a modern orvostudomány, s ez a habarcs, ami összetartja az Egészségügyi Maffia egész építményét. Ne feledjük: minden fejben dől el, vagyis az elme automatikusan megteremti azt, amit hisz!
Pasteur és követői számára a mikrobák külső ellenségek:
"A MIKROBÁK OKOZZÁK A BETEGSÉGET"
E korszak másik tudósa, Béchamp - akit Pasteur plagizált (idegen szellemi alkotást részben vagy egészben eltulajdonít, saját nevén közöl - a szerk.) - korábban fedezte fel a mikrobákat, és egy másik következtetésre jutott. Szerinte maga a test hozza létre a különböző mikrobákat, hogy visszaállítsa a sejteken és a szerveken belüli belső egyensúlyt. Megfigyelte, hogy a mikrobák - a külső környezetüktől függően - több formát is felvettek, és hogy úgy tűnik, egy közös őstől származnak, amit ő mikrozymának nevezett el. Béchamp azt találta, hogy minden állati vagy növényi sejtben is vannak mikrozymák, olyan parányi élet-részecskék, amik nem pusztulnak el, amikor a gazdaszervezet meghal, hanem élnek tovább. Azt mondta, ők az erjedés forrásai, és hogy mikroorganizmusok tudnak kikelni belőlük. Béchamp arra is rájött, hogy a sejtek állapota, így az ember teste hozza létre a sajátságos mikroorganizmus-formák megjelenését. Ezt a jelenséget polimorfizmusnak, sok formájúságnak nevezte, magyarázata pedig sejtelméletként vált ismertté, sajnos csak igen szűk körben.
Béchamp és követői számára a mikrobák belső szövetségesek:
"A BETEGSÉG OKOZZA A MIKROBÁKAT"
Béchamp elméletének következményeit más tudósok számos alkalommal bebizonyították.
Például napjainkban:
Ellenség kórokozók a testünkben - avagy a patogén mikrobiom (orvosi cikkek alapján)
Az oltásokat csakis kívülről érkező ellenségek, rendkívül és kevésbé veszélyes "kórokozók", "fertőző" (=elburjánzásra hajlamos) mikrobák (főleg vírusok, baktériumok) ellen kapjuk. Mert pánikolós, kóros és megváltoztathatatlan módon félünk tőlük, hogy ha "elkapjuk" (= begyűjtjük) őket, akkor mindmeghalunk vagy mindmegnyomorodunk, és az emberiség történetének vége lesz.
Mint azoknak, akikkel régen ez történt - habár nem sokat tudunk arról, hogy milyen körülmények között éltek, vagy hogy hogyan kezelték őket - de ez nem is számít, oltás nélkül mind meghaltak, megnyomorodtak. Más lehetőség nincs, csak az oltás. Ha beoltották volna őket, egészen biztosan megmaradtak, meggyógyultak volna... (vagy mégsem?)
Eddig azt tanították nekünk, hogy a veszélyes mikroorganizmusok alattomos módon, csakis kívülről támadhatnak meg és gyűrhetnek le minket. Mint a háborúban az ellenségek. (Milyen jó, hogy vannak az oltások, és ezt a félelmünket orvosolják... És az antibiotikumok is... Ebből kifolyólag az oltás és az antibiotikum is erőteljes nyugtató hatású placebó, főleg a mikroorganizmusoktól kórosan pánikoló, hipochonder oltásrajongókra nézve!)
De: mit találunk valójában, ha magunkba nézünk?
Már amikor Luis Pasteur felfedezte a baktériumokat, élt egy nála szélesebb látókörű tudós: Antoine Béchamp. Ő azt vette észre, hogy egy "fertőző" (=elburjánzásra hajlamos) betegséghez nem elég a külső "kórokozó", feltétlenül szükséges a táptalaj. Ez pedig az általánosan legyengült, egyensúlyából kiesett, testidegen toxinokkal teli, fogékony emberi szervezet! (Ezt már tudták, gyanították évezredekkel ezelőtt a keleti, holisztikus egészségkultúrában is... A dendritikus sejtekkel szóló tudásukkal együtt.)
A belső normál flóra, a mikrobiom: barátok és ellenségek együtt!
Immár materialista tudományosan is kimutatták, hogy:
• Mindenkinek teljesen EGYEDI belső mikroorganizmus flórája van. A normál flóránkban élnek számunkra jótékony és kártékony mikroorganizmusok is, egymással egyensúlyban, a jótékonyak kordában tartják a kártékonyakat. Több tízezer féle apró lény (baktérium, vírus, gomba) élhet bennünk, két nagyságrenddel több gént hordozva, mint amennyi saját génünk nekünk van. És ez a flóra folyamatosan változik az aktuális körülmények függvényében. Rendkívül fontos szerepe van a gyerekek fejlődésében
• A testünkben élő mikroorganizmusoknak saját információs rendszerük van, amin keresztül kommunikálnak egymással, de az agyunk is tudja őket vezérelni.
Mire lehet ebből következtetni? Orvosi kontárság
Mi van akkor, ha valakinek a szervezetében, a mikrobiom alkotói között már megtalálható például a kanyaró vírusa? Például védett is vele szemben - hivatalosan ez nem számít, mint tudjuk, akkor is erőszakkal beoltják!
• Vajon az egyéni mikrobiom sajátosságokat teljesen figyelmen kívül hagyva, mindenkit mindig ugyanúgy kezelni, például ugyanazzal a kémiai oltóanyaggal ugyanakkor beoltani milyen cselekedetnek minősül, ha mindenkinek egyéni elbánásra van (lenne) szüksége az egyéni belső normál flórája alapján?
Vajon mikor fog rájönni a materialista tudomány, hogy erről nemcsak publikálni kellene, hanem a gyakorlatban is alkalmazni?
Mikor veszik észre, hogy a nyugati orvostudomány naaaagy magasztos, testidegen vegyszeres vívmányát, az oltásokat a gyakorlatban milyen kontár módon használja?
Vajon mi akadályozza őket ebben? Az oltásokkal nyerhető biztos megaprofit?
De az egészség nem üzlet!
A megbánás örök kísérőtársunk.
Megbánjuk, hogy nem mentünk oda ahhoz a lányhoz/pasihoz abban a buliban. Megbánjuk, hogy túl sokat ittunk. Megbánjuk, hogy nem beszélgettünk eleget a nagyszülökkel, amíg még lehetett. Megbánjuk, hogy nem figyeltünk oda jobban, mielőtt balesetet okoztunk. És a sort még lehetne folytatni.
Dan Pink, a bestseller író pszichológus, aki 16 ezer megbánást gyűjtött össze és elemzett 105 országból, két fő tanulságot vont le a kutatásából. Egyrészt azt, hogy a megbánás teljesen normális és emberi. Csak abban nincs semmi megbánás, aki vagy 5 évnél fiatalabb, ezért az agya még nem elég fejlett hozzá - vagy pedig felnőttként is valami komoly pszichiátriai zavarral küzd. A másik pedig az, hogy az emberek meglepően hasonlóak, ha megbánásról van szó. Nemtől, kulturális háttértől és mindenféle demográfiai tényezőtől függetlenül hasonló dolgok miatt érzünk megbánást. Egy következetes változást sikerült csupán mérni: az emberek hosszú távon sokkal gyakrabban bánják azt, hogy valamit NEM tettek meg, mint amit megtettek.
Minél idősebbek vagyunk, annál inkább bánjuk azt, amit nem tettünk meg. Fiatalon sokan parázunk azon, hogy vajon "majd mit gondolnak az emberek", és hogy inkább nem megyek oda, nem mondok semmit stb., nehogy később megbánjam. Pedig az ember később sokkal inkább megbánja azt, hogy valamit nem tett meg azért, mert bátortalan volt, mert nem volt önbizalma, mint azon, hogy úristen, megszólítottam azt az embert, és totál leégtem, minek kellett, jobb lett volna magam elé meredve ülni.
A megbánásoknak Pink négy fajtáját különbözteti meg:
1) Egzisztenciális megbánás: valamilyen emberi képességünk kibontakoztatásának elmulasztása miatti megbánás, például nem tanultam eleget, nem sportoltam eleget stb.
2) Bátorsággal kapcsolatos megbánás: valamilyen lehetőség elszalasztása, mert nem voltunk elég merészek hozzá.
3) Erkölcsi megbánás: nem azt cselekedtük, ami helyes lett volna, hanem azt, ami könnyű.
4) Kapcsolati megbánás: elmulasztottuk kifejezni a szeretetünket, fenntartani a kapcsolatunkat valakivel, akitől eltávolodtunk.
Tippeljetek, melyik messze a leggyakoribb megbánás-típus a 4 közül?
Aki tudja, hogy az ember szeretet- és kapcsolódás-éhes társas állat, azt nem lepi meg, hogy az utolsó. Tehát dióhéjban: a legtöbb ember a kor előrehaladtával egyre inkább amiatt érez megbánást, hogy nem ápolta megfelelően az emberi kapcsolatait. A megbánás-mentes élet illúzió. Aki azt állítja, hogy nincs benne megbánás, az vagy súlyosan sérült, vagy pedig hazudik. Még saját magának is. Mert a megbánás - egy egészséges emberi lélek esetében - ugye egy negatív érzés, kellemetlen, stresszel jár.
Amikor nem vagyunk hajlandóak megélni a negatív érzéseinket, azt úgy hívják, mérgező pozitivitás. Valahol ez a drogfüggőség egyik fő oka is: az ember nem akarja megélni a rosszat, ezért valami olyanba menekül, ami rövid távon gyors enyhülést hoz. Amitől elöntik az agyát a kis örömhormon-molekulák. Ha a negatív érzéseinket nem éljük meg, csupán elhessegetjük, elfojtjuk, szőnyeg alá söpörjük: az ideig-óráig működhet, de hosszú távon belebetegszünk. Nem az a cél, hogy ne érezzünk megbánást - de nem is az, hogy folyamatosan tépelődjünk azon, hogy mennyire rosszul döntöttünk a múltban. Ez utóbbit nevezik a pszichológusok ruminációnak: és a depresszió egyik fő forrása.
Amikor megbánást érzünk, akkor tudatosítsuk. Címkézzük fel magunkban: igen, most megbánást érzek. Ez normális. Ez emberi. Ne ismételgessünk magunkkal szemben mindenféle vádakat, ne ítélkezzünk, ne szidjuk magunkat. Próbáljunk úgy állni magunkhoz, mint ahogy egy olyan emberhez állnánk, akit szeretünk. A bűntudat egészséges: a cselekedetről szól, amit elszúrtunk, és arról, hogyan tanulhatunk a hibánkból. A szégyen viszont pusztító: arról szól, hogy azért hibáztunk, mert mi rosszak, bénák stb. vagyunk. Megbélyegezzük saját magunkat, és egyre mélyebbre zuhanunk az önutálat örvényébe.
Ne temesd el az egészséges bűntudatot, de ne merülj el a szégyenben!.